Igen, ez az ötvenedik bejegyzésem, s mivel jubilálok, gondoltam, írok egy nem-témába-illő bejegyzést. Fura, mert azt hittem, sokkal több írásomat tettem fel már ide, s tudom, hogy ez az ötven sem jelent negyvenkilenc művecskét: vannak többrészesek és vannak egyéb bejegyzések. Sok olyan írásom van, amit még mindig nem vállalok nagyközönség előtt – túl személyes vagy túl gyerekes. Az Imádok élni...-n fent van egy kis szöveg nemegészen tizenöt éves koromból, oda teljesen más miatt tettem fel, de ide pl. nem hoztam át.

Kezdek rájönni, hogy igazán semmi tehetségem nincsen, amíg írtam, azért írtam, mert tizenéves voltam és meg akartam váltani a világot. Titokban. Mert két kategória van, aki mindenkinek elmondja, hogy megváltja a világot, és aki senkinek, csak majd ő megmutatja. Aztán mégsem. De hát ez az élet. Csak az érdekesség kedvéért egy kis statisztika az elmúlt tíz évről, mióta írok, az összverseim számát illetően; novellákról majd később.

• 1999. – 17
• 2000. – 15
• 2001. – 56
• 2002. – 36
• 2003. – 31
• 2004. – 36
• 2005. – 17
• 2006. – 7
• 2007. – 2
• 2008. – Ø
• 2009. – Ø

Ebből is látszik, hogy mikor az ember kinő a vagy-megváltom-a-világot-vagy-meghalok korszakából, tényleg nem ír többet verset ;)

Szindbád

Egyik régi kedvenc számát dúdolgatta egész nap, s erről eszébe jutott Írisznek, hogy milyen rég nem foglalkozott Szindbáddal. Mulatott kicsit magában azon, hogy igen, tizenhat éves kora óta ő is sok mindenre rájött, és nem bánkódott amiatt, hogy lehet tényleg csak hitte, hogy szeretik, mert akkor az úgy volt jó, és úgy jó volt, de igen, azóta rájött: ez sem volt igaz. Mint ahogyan az sem, amit akkor még szintén hitt, hogy ami szép az igaz. Nem lett ettől szomorúbb vagy elkeseredettebb, kilátástalanabbnak sem látta az életet, csak konstatálta, és elmosolyodott: ezer meg ezer év óta valószínűleg minden tizen-huszon-akárhányéves így jön rá, hogy a felnőttek nem beszélnek hülyeségeket. Ezt megtanulni nem lehet, csak megtapasztalni. És az a szerencsés, aki nem éli meg ezt traumaként.
Gondolkodott tehát azon, hogy Szindbáddal, te jó ég, már több, mint három éve nem találkozott. Azelőtt, az elmúlt hat évben legalább évente egyszer csak összefutottak itt-ott, ha csak egy félórára is. Sose gondolta volna, akkor, tizenhat vagy bármennyi évesen, hogy ez egyszer bekövetkezik. Most csak kíváncsiságból írta be a google-be a nevét, hallám, van-e valami új a hajós körül? Amit talált nem is meglepte, inkább csak megnevettette. Egy szörnyen összeállított profilkép egyik közösségi oldalon (no lám! ilyen is van neki), valami hülye szolgáltatásajánlat – hogy a régi reklámokról ne is beszéljünk, Írisz most is gurult a nevetéstől ha azokra a katasztrofális óriásplakátokra gondolt. És ezt az embert szerette?! Nem, nem bánatot vagy megbánást érzett, talán inkább – igen, ez a helyes kifejezés, csak eddig elkerülte, nem akarta, hogy eszébe jusson: szánalmat. Szánalmat egy olyan férfi iránt, akit páréve még istenített és a világ három legokosabb embere egyikének hitte. Most úgy gondolta, százszor elbújhatna Donkihóte mögött, amilyen kisstílű, pitiáner, semmilyen alak. Nem, nem gyűlölte. Csak azt érezte, hogy felnőtt, tapasztaltabb lett és látta azokat a hibákat, hiányosságokat, amiket akkor nem. Most sem gondolta soknak a korkülönbséget, nem amiatt nem tudta elhinni, hogy valaha szerette Szindbádot. Egyszerűen megváltozott és jobban átlátta az embereket, jobban ki- és megismerte őket – legalábbis most így hitte. Lehet, hogy újabb nyolc év múlva másképp gondolja, és mai önmagára mondja majd ugyanezeket. Különben is, nézett önmagába, az emberek nem önmagukban különlegesek. Mi tesszük őket azzá, mi látjuk őket különlegeseknek. De ez nem baj.
Úgy érezte most, mintha ő lenne az idősebb és nem a hajós, jóságos-megértően elmosolyodott és továbbra sem jelölte be egyik közösségi oldalon sem ismerősnek.

Visszavágó

Volt Írisznek egy … tulajdonsága, amiről sose tudta eldönteni, hogy jó vagy rossz. Már iskolás korában is azzal bosszantotta mindenkit bosszantó osztálytársait, hogy sose lehetett szívatni: vagy nem vette észre vagy lepergett róla, de a heccelődni vágyóknak mindkettő egyformán unalmas volt. Egy idő után aztán felfedezte magában ezt a tulajdonságát, és határozottan örült neki. Úgy gondolta, hogy ez is a kisebbségi érzése levetkőzésének egy része, mint ahogy az is volt: az volt az elve, hogy amivel az ember tisztában van saját magát illetően, az már nem okozhat meglepetést. Így tudta kivédeni, amitől mindenki féltette: a kelepcéket, amikbe naivitása miatt sétál(hatot)t be. Folyton ismételgette magának meg másoknak is, hogy egyetlen erőssége van: az a gyengeség, hogy mindig őszinte, optimista és naiv, s emellett be nem áll a szája. Igazából ezt védekezésnek szánta, ebből épített maga köré pajzsot, és elérte, hogy nem zavarta a tudat, hogy ilyen. A legérdekesebb az volt, amikor ismerősei mondták neki, hogy (talán pont ettől) titokzatos és kiismerhetetlen – legalábbis annak látszik kívülről.
Épp ezért nagyon meglepte, mikor összerakta a képet, és rájött: Donkihóte (akivel, természetesen most is csak ál-valójában találkozhatott) voltaképpen kegyetlenül kiszúrt vele. A kegyetlen nem az volt, amivel (bár neki ezt mondta), hanem ahogyan tette. Annyira váratlanul érte a felismerés, hogy hangos nevetésben tört ki.
– Hogy lehet valaki ennyire agyament! Képes utána járni, hogy hol, mit végeztem, mivel foglalkozom, mit szeretek, csak azért, mert eddig nem tudott belém kötni, s most már muszáj! De hát, nem telhet el úgy még egy fél év, hogy én legyek a szabályt erősítő kivétel. Azért meg kell hagyni, van érzéke hozzá, hogy mindenkinek megtalálja azt, mivel cukkolni lehet. Meg türelme is, hogy kivárja a kellő pillanatot. Kultúrpoén!... Hát persze! Tudom már!!
A kultúrpoénról hirtelen beugrott neki, hogy van egy rendezetlen ügye még Donkihótéval, párhónapos. Zuzu nevezete el kultúrpoénnak, mikor Írisz elmesélte neki, hogy milyen levelet váltottak, csak ott Írisz volt a kihívó fél, és ideig-óráig a győztes. Tudta ugyan, hogy annak a harcnak még nincsen vége, Donkihóte sose adja fel, neki csak győznie lehet, de már elég régen volt, és nem ilyen formában számított a visszavágóra. Ismét mosolyognia kellett, mikor ez eszébe jutott, hogy mire nem képes egy ember, ha valamit a fejébe vesz, s ráadásul még azt is hiszi, hogy nem látnak át rajta... Ehhez is kell bizonyos fokú naivitás...

Hóesés

Nem szerette a januári hóesést. Illetőleg ez így nem igaz, Írisz a hóesést mindig szerette, de sáros-lucskos Karácsony és Szilveszter után semmi kedve nem volt visszamenni a télbe, havas esős őszbe. Épp ezért még sietősebben szedte lábait a vizes járdán, hogy mielőbb fedett helyen legyen, úgyis épp elég bosszúság volt, hogy nyolcra kellett mennie. A kis utca sarkánál a megszokottnál is nagyobb volt a dugó, kíváncsian nézett körbe, aztán meglátta az okát: csatornafedőt cseréltek az utca közepén.
– Hm, most cserélik azt a kevés megmaradtat, amiből még Donkihóte is látott egyet... – gondolta, s megpróbálta felleltározni azokat a helyeket, ahol még cs. és k. város feliratú csatornafedők vannak.
Volt egy az állomás fele menet, abban az utcácskában, amellyel mindig kikerülte a forgalmas útkereszteződést; volt a régi nagyszülői ház fele menet is; volt a központban, a volt iskolája utcájában... Ennyi jutott hirtelen eszébe, meg az a néhány kisebb fajta, amiből az egyik az Igazságos háza előtt feküdt, és nem egyszer gondoltak arra családdal, barátokkal, hogy le kellene lopni az utcáról s hazavinni. Ez persze sosem történt meg, pedig nem volt teljesen elvetélt gondolat – hisz ők úgyis beolvasztják majd, vagy még azt sem. Aztán egy szép napon eltűnt a fedő, el maga a lyuk is, és ezzel el még egy darab a múltból.
Írisz különösképpen ragaszkodott a múlthoz, szellemileg és tárgyakban egyaránt. Személyes emlékei közül a fontosabb emberekhez kötődőket évekig, évtizedekig őrizgette, és igazán semmitől sem szeretett megválni. Mindig az jutott eszébe, hogy egyszer nyolcéves korában (ami persze már irdatlanul messze volt) dühében kidobott egy csomó dolgot, ami egy bizonyos fiúra emlékeztette, és két hét múlva megbánta: akkor határozta el, hogy soha semmit nem dob ki többet dühében, csak ha már többször végiggondolta, s ezen az elhatározásán az évek csak erősítettek, nem gyengítették. Ez a szép szokás vezetett oda, hogy szinte alig fért el a szobájában, ennek ellenére nem vált volna meg tőlük. Éppígy volt az olyan dolgokkal is, amelyek nem személyes múltjához kötötték: már három éve ült egy mécsestartóban valamiféle növény termése, amelyet a Kerepesi temetőből hozott, Jókai sírjáról, és nagy becsben tartott különböző múzeumi belépőket vagy még a szülei által szerzett, múlt-rendszerbeli táblákat, feliratokat... Valahogy így képzelte el ezt a csatornafedős dolgot is, csak sosem volt bátorsága hozzá megtenni, s úgy tűnik, ezután alkalma sem lesz.
Az új kék fedő olyan kirívóan éktelenkedett az út közepén, mint annak idején a háromszínű padok és utcai kukák. Valószínű, hogy ezt is majd úgy megszokják, mint a trikolór látványát...

Nomen est omen

Ha Zuzu nem hívja fel rá a figyelmét, Írisznek talán soha eszébe sem jut, hogy a torma fehér. Mármint azt persze tudta, hogy maga a zöldség milyen színű, viszont mikor Torma Gedeonról olvasott, eddig sosem jutott eszébe, hogy milyen ellentétben áll a torma fehérsége azzal, hogy Torma mindig feketében jár. Pedig a névadásban ez is közrejátszhatott – csekély szépírói tapasztalata következtében érezte, hogy a nagy írók sem dolgozhatnak azért nagyon másként: vagy élő személytől kölcsönzik a nevet, vagy irodalmi műből, vagy valamilyen tulajdonság alapján adják, minden esetre, nemigen lehet olyan eset, amikor a név ne jellemezné viselőjét. Még az emberekkel is így van ez, akikről pedig nem lehet tudni, milyenek lesznek, ha felnőnek, hát még akkor a fiktív szereplőkkel, akikről (általában) az író már túl jól tudja, hogy milyen is lesz.
Erről jutott eszébe megint Donkihóte: miért is lett ő vajon Donkihóte? Mármint mi késztet arra valakit, hogy ilyen nevet vegyen fel? Vagy nem is felvette, csak ráragadt? Talán úgy érzi, hogy az, amit csinál, meddő szélmalomharc, hogy senki sem figyel rá, senki sem érti meg, de még csak egyet sem értenek vele... Írisz sajnálni kezdte Donkihótét, és azt érezte, hogy nagyon közel áll hozzá. Többször is volt már olyan, hogy a lelke mélyéig, teljesen egyetértett azzal, amit Donkihóte (természetesen ál-valójában) mondott. És ilyenkor szintén olyan jó érzés járta át, mint amikor felfedezte, hogy ki is ő. Az viszont még mindig érdekelte, hogy a férfi miért választotta ezt a nevet. Szerette volna úgy megtudni, hogy ne kelljen elárulnia magát, ezért első lépésként gyorsan utána nézett, hogy jelent-e valamit, s ha igen, mit az a szó, hogy ’quijote’. Persze, sokkal okosabb nem lett, mert azt a jelentést, hogy ’idealista’ vagy ’nevetségesen komoly hős’ akár a Cervantes-regény megírása után is kaphatta. Mégis, elkezdett ezen filozofálni, régi rossz szokásához híven...
– Ha Donkihóte ezt a nevet választotta magának, akkor minden bizonnyal azért tette, mert hasonlóságot érez a hős és maga között. Ez persze nyilvánvaló. De lehet, hogy csak az idealista jelentés miatt választotta. Ami azt jelenti, hogy megint van valami, amiben hasonlítunk. Mindemellett az is lehet, hogy csak megtetszett neki a név (erre amúgy kicsi az esély), ami persze nem zárja ki, hogy egy kívülálló ne rendelhetne hozzá egyéb értelmezéseket...
Hirtelen belenyilallt valami.
– Lehet, hogy Dulcinea miatt!
Tagadta, de már jó ideje féltékeny volt rá, pedig semmi oka sem volt. Nem volt oka, hogy oka legyen. Aztán végül abban reménykedett, hogy Donkihóte még azelőtt lett Donkihóte, mielőtt Dulcineát egyáltalán ismerhette volna, és ezzel kis időre megnyugodott. Meg különben is, még a név sem tökéletesen ugyanaz, nem kell mindenben találnia. Folytatta tehát a filozofálást, amiről még mindig nem tudott leszokni...