Szindbád

Egyik régi kedvenc számát dúdolgatta egész nap, s erről eszébe jutott Írisznek, hogy milyen rég nem foglalkozott Szindbáddal. Mulatott kicsit magában azon, hogy igen, tizenhat éves kora óta ő is sok mindenre rájött, és nem bánkódott amiatt, hogy lehet tényleg csak hitte, hogy szeretik, mert akkor az úgy volt jó, és úgy jó volt, de igen, azóta rájött: ez sem volt igaz. Mint ahogyan az sem, amit akkor még szintén hitt, hogy ami szép az igaz. Nem lett ettől szomorúbb vagy elkeseredettebb, kilátástalanabbnak sem látta az életet, csak konstatálta, és elmosolyodott: ezer meg ezer év óta valószínűleg minden tizen-huszon-akárhányéves így jön rá, hogy a felnőttek nem beszélnek hülyeségeket. Ezt megtanulni nem lehet, csak megtapasztalni. És az a szerencsés, aki nem éli meg ezt traumaként.
Gondolkodott tehát azon, hogy Szindbáddal, te jó ég, már több, mint három éve nem találkozott. Azelőtt, az elmúlt hat évben legalább évente egyszer csak összefutottak itt-ott, ha csak egy félórára is. Sose gondolta volna, akkor, tizenhat vagy bármennyi évesen, hogy ez egyszer bekövetkezik. Most csak kíváncsiságból írta be a google-be a nevét, hallám, van-e valami új a hajós körül? Amit talált nem is meglepte, inkább csak megnevettette. Egy szörnyen összeállított profilkép egyik közösségi oldalon (no lám! ilyen is van neki), valami hülye szolgáltatásajánlat – hogy a régi reklámokról ne is beszéljünk, Írisz most is gurult a nevetéstől ha azokra a katasztrofális óriásplakátokra gondolt. És ezt az embert szerette?! Nem, nem bánatot vagy megbánást érzett, talán inkább – igen, ez a helyes kifejezés, csak eddig elkerülte, nem akarta, hogy eszébe jusson: szánalmat. Szánalmat egy olyan férfi iránt, akit páréve még istenített és a világ három legokosabb embere egyikének hitte. Most úgy gondolta, százszor elbújhatna Donkihóte mögött, amilyen kisstílű, pitiáner, semmilyen alak. Nem, nem gyűlölte. Csak azt érezte, hogy felnőtt, tapasztaltabb lett és látta azokat a hibákat, hiányosságokat, amiket akkor nem. Most sem gondolta soknak a korkülönbséget, nem amiatt nem tudta elhinni, hogy valaha szerette Szindbádot. Egyszerűen megváltozott és jobban átlátta az embereket, jobban ki- és megismerte őket – legalábbis most így hitte. Lehet, hogy újabb nyolc év múlva másképp gondolja, és mai önmagára mondja majd ugyanezeket. Különben is, nézett önmagába, az emberek nem önmagukban különlegesek. Mi tesszük őket azzá, mi látjuk őket különlegeseknek. De ez nem baj.
Úgy érezte most, mintha ő lenne az idősebb és nem a hajós, jóságos-megértően elmosolyodott és továbbra sem jelölte be egyik közösségi oldalon sem ismerősnek.