Novellák vegyesen bejegyzései

Az igazságosztó kis Mátyás

Hol volt, hol nem volt, a Maroson innen, a Tiszán túl, volt egyszer egy kedves városka. Itt élt egy özvegyasszony fiával. A fiú nagyon szerette szomorú édesanyját, ezért mindenben segített neki. Amikor annyira felcseperedett, hogy már szolgálni tudott, eljárt a város gazdag főuraihoz, hogy a mindennapi betevő faltjukra megszerezze azt a kis pénzt.
Élt ebben a városban egy nagyon gazdag, kegyetlenségéről mesze földön hírhedt nemes úr. Egyik nap Mátyás, mert így hívták a fiút, ehhez a nemes úrhoz szegődött be szolgálni egy hónapra. Mindent elvégzett, amit parancsoltak neki, fát vágott, vizet hordott, söprögetett, pedig alig nyolc éves gyönge teste nehezen bírta a sok munkát. Mégis, a hajdúk, mikor tehették, megkorbácsolták, megbotozták, a ha néha egy-egy fájdalmas sóhajt hallatott, gúnyosan csúfolódtak vele. Egyszer megelégelte ezt az megalázó veselkedést, s az úrhoz ment panaszra. Az úr zöldre vált az méregtől, s szemei szikrákat szórtak, mikor meghallotta, hogy egyik parasztja a hajdúk ellen fordult:
– Mit beszélsz, te kölyök?! Hát nem szolga vagy itt? Feleselj otthon anyáddal, te fattyú, az is olyan semmirekellő, mint te! Biztos nem végezted el amit rád bíztak! Hajdúk! Ötven botot neki! S a többi parasztnak is huszonötöt, hogy elmenjen a kedvük a lázadozástól!
Szegény Mátyást hárman kellett hazatámogassák. Otthon megfogadta édesanyjának, hogy mihelyst felnő, bosszút áll az úron kegyetlenségéért és az édesanyját sértő szavakért.
Telt-múlt az idő, télre tél jött, nyárra nyár, Mátyás már tizenötödször látta kivirágozni az orgonafákat, mikor elérkezettnek látta az időt, hogy megfizessen az ártatlan népet sújtó durvaságokért. Elment tehát, s beszegődött az úrhoz, akinél annak előtte hét esztendővel szolgált. Tudta, hogy újból kínozni fogják, de vállalta a fájdalmat. Társait beavatta tervébe, s délben, mikor az úr szemlét jött tartani, előállt, s így szólt zengő hangján:
– Nagyságos uram! Évek óta sanyargatja a szegény népet, ok nélkül ütlegeli a parasztokat. A nép nem akar több kegyetlenséget a városban. Ne féljen az úr, nem esik bántódása. De többé senki nem fog szolgálni az úrnak, csak a saját hajdúi!
Megszeppent a határozott kemény hangtól a főúr, még mukkanni sem tudott, mikor a parasztok mind elvonultak a fiatal Mátyás után, aki mind szívükből szerettek. Ám akkor szeppent meg csak igazán, mikor meghallotta, hogy abban az órában, mikor őt a „az a taknyos” úgy megleckéztette, abban az órában Budán Mátyást királlyá kiáltották ki. De bármilyen nagy úr is lett belőle, városában csak úgy hívták: „az igazságosztó kis Mátyás”, s ő is csak úgy szerette népét.

Mátyás királyfi

A gyermek Mátyás gyakran játszott társaival népszerű társas-gyermekjátékokat. Egyik alkalommal az Egyszer egy királyfit játszották. Mátyást nevezték ki királyfinak, aki a szegény, szerény leányt veszi feleségül. A már felnőtt, király Mátyásnak is gyakran eszébe jutott az a kedves dalocska, amely az álruhás királyfiról szól, ekképpen:
            „Egyszer egy királyfi
            Mit gondol magába':
            Fel kéne öltözni
            Koldusi ruhába...”
 

Sárga lepke a lila virágon

Verőfényes áprilisi reggel volt. Éppen csak, hogy felbukkant a nap a dombok mögül, éppen csak, hogy a madarak, cinkék, fecskék, verebek csiripelni kezdtek, Kincses Vera kisasszony, ez a tizenöt éves, szeleburdi lányka már talpon volt. Sebesen öltözködött, egyedül, mert édesanyja, Kincsesné Horváth Ilona még jóízűen aludt, szobalányra pedig nekik nem tellett. Könnyű műselyem ruhát kapott magára, melynek türkiz alapszínén halvány kék, rózsaszín, piros, narancssárgás színű virágok, s zöldből kékbe hajló színű levelek virítottak. Hosszú, selymesszőke haját játékos kontyba tűzte, s üde illatú parfümöt szórt magára. Szépen ívelő fehér nyakát most is egy csöppnyi aranylánc díszítette. Egyébként semmiféle ékszert nem hordott, nem is szépítette magát különféle szerekkel, hosszú, szőkés-barna szempillája természetesen ívelt felfele.
Kis fonott hátitáskájába egy parányi jegyzetfüzetet, írószert, hajfogókat pakolt, majd a konyhában két szendvicset készített magának. Kirándulni ment.
– Szervusz! – szólt vissza édesapjának, Kincses Árpádnak a lakásajtóból, s fekete szandáljában ellibegett.
– Tulajdonképpen Márta miért nem jött? Jól szórakozhatnánk! – kérdezte álmos hangon Vera kisasszony jóbarátnője, Darvas Kati kisasszony, miközben a találkozóhely felé siettek.
– Tudod jól, milyen álomszuszék! S különben is, mindig fecseg. Nem szeretném, ha eljárna a kicsi szája Kálmán előtt. – itt elhallgatott, s valószínűleg elábrándozott a gondolaton, hogy mi lenne, ha Kati sem tudott volna jönni. – Klári jön? – kérdezte aztán hirtelen.
– Nem. Vendégeik lesznek. Ismered a helyzetet! Peschthyéknél mindig vendégség van.
– Ja persze!
Kati kisasszony karcsú, barnabőrű hölgy. Vállig érő barna haját két ágba kötötte, s emellett megtűzdelte színes csattokkal. Kis piros szoknyát viselt, amely látni engedte két szép térdecskéjét, s formás lábszárait. Domború keblét fehér blúz takarta, rajta piros mellényke. Lábán szintén fekete szandál. Ő sem festette magát.
– Szervusztok! – köszönt már messziről a kisasszonyoknak Kálmán.
– Szervusz! – feleltek egyszerre. – Régóta vársz?
– Nem, dehogy! Márta? – fordult Vera felé.
– Alszik.
– Tehát nem jön.
– Nem.
– Hát Klári? – kérdezte most Katitól.
– Tudhatod: vendégeik lesznek. Mint mindig.
– Persze, persze. Peschthyéknél mindig vendégség van! Ezek szerint hárman megyünk. Hölgyeim, indulhatunk? – s két karját nyújtotta a kisasszonyoknak.
Edelbergi Kálmán nemesi családból származik. Nagyapja Horthy Miklós seregében szolgált, a kormányzó fő embere volt. Ükapja Petőfi személyes ismerőse, ott volt a nagy költő elesténél Segesváron. Az ifjún sötétkék rövidnadrág, fehér ing s barna szanda volt. Szőke haját a szél felborzolta. A fenti rövidke beszélgetés után, karján a két fiatal nővel, elindult.
– Hány óra? – érdeklődött Kati.
– Fél kilenc.
– Másfél óra. Elég sok.
– Ne feledd, hogy lassan jöttünk.
– Igaza van Kálmánnak, tényleg lassan jöttünk. – védte az ifjút Kati.
– Na nézzünk oda! Még véded is! Szép, mondhatom! – felelte nevetve Vera.
A domboldali kis tisztáson letelepedtek. Az üde zöld fű bekerítette nefelejcsvirágos rózsaszín pokrócukat. A természet meghittségében ültek le, s eleinte csak nézelődtek, gyönyörködtek a természet szépségeiben. „Ezek a nagy fák valaha sok ítéletet láttak. Itt törvénykezett a város bírája. Hogy susognak... Talán azt beszélik: Mit keresnek ilyen szigorú, véres helyen ezek az ártatlan fiatalok?... Jaj, de aranyos az a kis sárga lepke azon a lila virágon!... Krúdy azt írta, hogy a szerelem a természetben a legszebb... Vajon Kálmán olvasta A vörös postakocsit?...” Ilyeneket gondolt Vera kisasszony, s hanyatt dőlt a tavaszi napsütésben.
„Milyen szép vagy! Istenem, hogy nem vagyok képes már egyszer feladni a férfiúi büszkeségem, s a szemedbe mondani, hogy szeretlek!... Óh, Vera! Kár, hogy nem segíthetsz! Ugyan te már annyit segítettél! És én soha nem fogadtam el!... Istenem, miért voltam olyan kegyetlen! Bocsáss meg nekem!” – ábrándozott Kálmán a nagy fák bólogatása alatt.
„Ne legyen Katinka a nevem, ha ezek ketten nem egymásról álmodoznak! Egy kicsit magukra kéne hagynom őket... Olyan szép a természet...” – aztán hangosan folytatta:
– Szedek pár szál virágot s keresek medvehagymát, jó?
– Várj, veled megyek! – szólt utána Vera.
– Nem, maradj csak itt! Frissülj fel! Egy hét múlva úgyis nagy munkában leszel. Kálmán, te pedig szórakoztasd!
– Mióta ment el Kati?
– Tíz perce. – felelte a Kincses-lány, de nem nézett a fiúra.
– Vera!
– Tessék.
– Szerinted Kati véletlenül ment el, épp most?
– Nem.
– Hát?
– Azt akarta, hogy egyedül maradjunk.
Ez a mondat még Verát is megijesztette, de Kálmánt egyenesen mellbevágta. Két-hárompercnyi habozás után lassan kinyújtotta karját, és megfogta a lány mindig-hideg kezét. Pár másodpercig úgy tartotta, majd ajkaihoz emelte, s megcsókolta. Vera hagyta.
– Ne haragudj rám! – mondta, s átkarolta a lányt.
Vera fejét Kálmán vállára hajtotta, csendesen felzokogott. Olyan hangtalanul csorogtak a könnyei, mint néhány hónappal azelőtt, december 30-án éjjel, egy nappal Szilveszter előtt.
– Ne sírj, kérlek! – szólt a fiú, s lecsókolta Vera bársonyos arcáról a könnyeket. – Vera! Ne haragudj rám. Könyörgök, próbálj megbocsátani nekem.
Kincses kisasszony csak szipogott, de arcán, mint borús égen zivatar után a szivárvány, egy halvány mosoly jelent meg.
– Ígérd meg, hogy soha többé...! – felelt végre.
– Mindenre, ami szép és kedves neked! Szeretlek!
– Hála Istennek! Na, ugye nem volt olyan nehéz megbeszélni a dolgokat! – kiáltotta örömmel Katinka, s mindkettőjüket átölelte.