szerelem bejegyzései

Szindbád

Egyik régi kedvenc számát dúdolgatta egész nap, s erről eszébe jutott Írisznek, hogy milyen rég nem foglalkozott Szindbáddal. Mulatott kicsit magában azon, hogy igen, tizenhat éves kora óta ő is sok mindenre rájött, és nem bánkódott amiatt, hogy lehet tényleg csak hitte, hogy szeretik, mert akkor az úgy volt jó, és úgy jó volt, de igen, azóta rájött: ez sem volt igaz. Mint ahogyan az sem, amit akkor még szintén hitt, hogy ami szép az igaz. Nem lett ettől szomorúbb vagy elkeseredettebb, kilátástalanabbnak sem látta az életet, csak konstatálta, és elmosolyodott: ezer meg ezer év óta valószínűleg minden tizen-huszon-akárhányéves így jön rá, hogy a felnőttek nem beszélnek hülyeségeket. Ezt megtanulni nem lehet, csak megtapasztalni. És az a szerencsés, aki nem éli meg ezt traumaként.
Gondolkodott tehát azon, hogy Szindbáddal, te jó ég, már több, mint három éve nem találkozott. Azelőtt, az elmúlt hat évben legalább évente egyszer csak összefutottak itt-ott, ha csak egy félórára is. Sose gondolta volna, akkor, tizenhat vagy bármennyi évesen, hogy ez egyszer bekövetkezik. Most csak kíváncsiságból írta be a google-be a nevét, hallám, van-e valami új a hajós körül? Amit talált nem is meglepte, inkább csak megnevettette. Egy szörnyen összeállított profilkép egyik közösségi oldalon (no lám! ilyen is van neki), valami hülye szolgáltatásajánlat – hogy a régi reklámokról ne is beszéljünk, Írisz most is gurult a nevetéstől ha azokra a katasztrofális óriásplakátokra gondolt. És ezt az embert szerette?! Nem, nem bánatot vagy megbánást érzett, talán inkább – igen, ez a helyes kifejezés, csak eddig elkerülte, nem akarta, hogy eszébe jusson: szánalmat. Szánalmat egy olyan férfi iránt, akit páréve még istenített és a világ három legokosabb embere egyikének hitte. Most úgy gondolta, százszor elbújhatna Donkihóte mögött, amilyen kisstílű, pitiáner, semmilyen alak. Nem, nem gyűlölte. Csak azt érezte, hogy felnőtt, tapasztaltabb lett és látta azokat a hibákat, hiányosságokat, amiket akkor nem. Most sem gondolta soknak a korkülönbséget, nem amiatt nem tudta elhinni, hogy valaha szerette Szindbádot. Egyszerűen megváltozott és jobban átlátta az embereket, jobban ki- és megismerte őket – legalábbis most így hitte. Lehet, hogy újabb nyolc év múlva másképp gondolja, és mai önmagára mondja majd ugyanezeket. Különben is, nézett önmagába, az emberek nem önmagukban különlegesek. Mi tesszük őket azzá, mi látjuk őket különlegeseknek. De ez nem baj.
Úgy érezte most, mintha ő lenne az idősebb és nem a hajós, jóságos-megértően elmosolyodott és továbbra sem jelölte be egyik közösségi oldalon sem ismerősnek.

Személyazonosság

Írisz nagyon szeretett volna találkozni Donkihótéval. Igazából. Vele, és nem a mindenféle álneveivel, ál-létezéseivel, ál-valójával. Mert Donkihóténak az ál-léte is valós volt, és így hetente többször is összefutott vele Írisz, de ő az igazira vágyott, aki a sok ál mögött van.
Maga se tudta, miért örül annyira neki, hogy rájött, Donkihóte kicsoda. De olyan izgatott lett, mint randevúk előtt, és azt már érezte, hogy ez jót nem jelenthet. Abban biztos volt, hogy másoknak nem mondja el. Csak arról nem volt fogalma még, hogy magának Donkihóténak mikor és hogyan hozza tudomására, hogy leleplezte illetőleg felismerte, mert nem tudta, hogy ő mit szólna hozzá.
Lehet, hogy jól fogadná, de semmi több. Írisz nem tudta, mi az a több, amit ő szeretne, de azt igen, hogy a semmi-többet nem akarja. Várt valamit ettől a vallomástól, és talán ez volt az egyik ok, amiért nem tudta, hogyan mondja meg.
Lehet, hogy feldühítené és tolakodásnak érezné, és az rettenetes volna, mert következményekkel járna. És akkor már hiába az ál-létével találkozna, mindketten tudnák, hogy Írisz tudja, hogy ő Donkihóte. Talán ez volt a másik ok, amiért Írisz kételkedett, de minden esetre úgy gondolta, legalább még másfél évig nem vallja be neki.
Lehet, hogy meglepően jól fogadná, és folytatása lenne a dolognak... Írisznek be kellett vallania, hogy titkon ebben reménykedne. Még mindig nem tudta, hogy miért örül, hogy kinyomozhatta Donkihóte személyazonosságát, viszont abban biztos volt, hogy azt szeretné, ha ennek a ténynek ő is örülne. De mivel biztosat nem tudhatott...
Marad tehát az, hogy továbbra is az ál-Donkihótéval fog hetente találkozni, és ügyelni fog arra, hogy ne tudódjon ki a titka. Persze, ha Donkihóte maga fedné fel neki magát, az rögtön más és roppant kedvező helyzet lenne...

Csak álom... II. rész

A házban senki sem volt, András szülei még a mulattságban voltak. Verát rázta a hideg, de nem a hűvös nyári éjszaka miatt. Hányszor álmodozott Andrásról, már serdülő nagylányként, szinte biztosan tudva, hogy sosem történhet semmi. A három évvel azelőtti nyár olyan mesébe illőnek tűnt, alig akarta lehinni. Félt, hogy András csak hirtelen felindulásból volt vele, és régen elfelejtette azóta, hogy mi történt. Ez, hogy András most szerelmet vallott neki, szinte jobban meglepte, mintha egyáltalán nem számított volna rá, nem remélte volna. „A rég várt is váratlanul ér, amikor végre bekövetkezik.” – jutott eszébe, amit egyik osztálytársa még érettségikor írt neki, és elmosolyodott.
– Min mosolyogsz? – kérdezte András, már bent a szobában.
– Azon, hogy „a rég várt is váratlanul ér, amikor végre bekövetkezik.”. Most én is így vagyok.
– Vártad? …
– Vártam, és sose gondoltam volna, hogy valaha is lehet belőle valami. Emlékszel? Három évvel ezelőtt… akkor is nagyon megleptél, pedig már akkor is vártam. Kiskamaszként álmodoztam rólad, úgy hogy közben szinte biztos voltam, hogy sosem lehet közöttünk semmi, hogy te csak mint az unokatestvéredet szeretsz, és az, hogy néha én többnek éreztem – gondoltam, csak káprázat. Akkor nem véletlenül jöttem ide. Nem csak azért, hogy anyagot gyűjtsek. Én sem tudtam. Nem tudtam, hogy miattad jövök a faluba, hogy lássalak, hogy veled legyek, még ha nem is úgy… És rettenetesen megijedtem, mikor rájöttem, hogy mi történt. Ne érts félre, nem tőled. Magamtól. Azért rohantam akkor el, mert éreztem, hogyha maradok, akkor rettenetesen nehéz lesz elszakadni tőled, éreztem, hogy annyira szeretlek, hogy nem bírnék elmenni!
András csak mosolygott. De a mosolya mögött ott volt minden addigi szava és vallomása, az évekkel azelőtti, a percekkel azelőtti. Verával forgott a világ. Mintha álomban lett volna, olyan könnyűnek érezte magát, mikor megölelték egymást, mikor András magához szorította, mikor megcsókolta, és mikor újra átélte az a csodálatos éjszakát Vele együtt…

Verejtéktől csapzottan ébredt, és kapkodnia kellett a levegő után. Tehát mégis csak álom volt!… Mégsem történt semmi, csak a fantáziája játszott vele. Ahogy jobban megébredt, próbálta összerakni a mozaikdarabkákat. Nehezen, de eszébe jutott, hogy kint sétált az udvaron, és már nem volt kedve visszamenni a mulattságba, inkább hazament a szállására – András szüleihez, a fiú úgyis mindig Rozikánál aludt. És mindaz, ami olyan valóságosnak tűnt számára, most szertefoszlott, mint a köd. András nem vallott neki szerelmet, nem töltötték együtt az éjszakát, sőt, még meg sem táncoltatta. Most sem tudta, hogy mi történt valójában három évvel azelőtt, és egyre inkább azt érezte, hogy Andrásnak egyáltalán nem fontos, hogy volt közöttük akkor valami.
Megnézte az óráját: negyed hét volt. Ha gyorsan összekapja magát, még eléri a hetes buszt. Nem volt kedve senkivel sem találkozni, főképpen Andrással nem, inkább magára vállalja, hogy nem búcsúzott el, s majd valahogy, valamikor kimenti magát. Most is menekül, mint három évvel ezelőtt… Kicsit még szórakozott is ezen: akkor azelől menekült, ami volt, most azelől, ami nincs…

Amor in Buenos Aires – II. fejezet

Igen, hát ez volt az a pasi, akit ő az utcán látott!!
– Sziasztok, anya! Na, Facu, mégiscsak be kell mutassalak J Anya, Apa, ő Facundo Gonzales, a barátom.
– Nagyon örvendek! Paula Fernandes vagyok. – bűbájoskodott Paula.
– Örvendek, asszonyom! – felelte Facundo, és megcsókolta a nő kezét.
– Andres Fernandez. Örvendek. Nem tart velünk?
– Nem, sajnálom, éppen indultam. A viszontlátásra! Szia, szívem!
– Na, gyertek be! – szólt Oli – Gyertek, van kaja, bor, Facu és a lányok segítettek. No meg persze ez a két ördög is J!
– Héé, hogy beszélsz??!! Szia anya, apa!! – kiáltja Diego, mikor a szülők beléptek a lakásba.
– Szervusztok! És Roberta?
– Itt vagyok, sziasztok!! Annyira örülök nektek!!!
A viszontlátás örömét csak a pompás ebéd tudta fokozni, ami alatt a hangulat csak még jobb lett. Oli elmesélte, hogy hogyan szorgoskodtak a barátnőivel, hogy minden ilyen csodás legyen, Diego Andres-szel a lányokról beszélgetett, de a középpontban mégiscsak Roberta volt, hiszen neki volt a legtöbb mesélnivalója. Csak két hónapja lakott a fővárosban, új iskolába került, új osztálytársak, új barátok…
– Jajj, anya, nem is tudod, milyen csodás Buenos Airesben lakni!! Ez a nagy város, ezek a zsúfolt utcák! Itt igazán érzi az ember, hogy él!
– Mi a csoda? Csak nem jársz te is a nagyokkal diszkóba, hogy ilyen jól ismered a nagyvárosi életet?!
– Ajj, ugyan, anya, nem kell ahhoz diszkó! Különben is, tudod, hogy Oli csak nagyon ritkán jár bulizni. De az olyan csodás, mikor szombat délután kimegyünk a parkba, tudod, itt nagyon közel hozzánk van egy park, és csak ülünk, nézzük az embereket, és azzal szórakozunk, hogy próbáljuk kitalálni, kinek milyen az élete. A múltkor például, láttunk egy idős bácsit, aki úgy sétált fel és alá, mintha az övé lenne a park! Biztos otthon nem ő az úr! J No meg volt egy másik bácsi, aki pont olyannak tűnt, mintha csak „hétvégi apuka lenne”, szinte nem is tudta, mit csináljon a két gyerekkel. Meg volt egy fiatal anyuka…
Robi hirtelen megállt a mesélésben.
– Halljátok? – kérdezte.
– Igen. Mi ez? Ki zenél itt? – kérdezte Paula, Oli felé fordulva.
– Van két árva gyerek, itt szoktak zenélni a parkban. Nagyon aranyosak; egy árvaházban nevelkednek és nincsen semmijük. A fiúcska zenél, a kislány pedig táncol, és ezzel keresnek egy kis zsebpénzt. Persze csak addig, amíg az árvaház igazgatója el nem kapja őket, mert akkor bezárja őket szobafogságba. De azért minden szombaton és vasárnap itt vannak.

Eközben kint a parkban…
– Nézd azt a két aranyos gyereket, Federico! Óó, ha nekem is lehetne gyermekem!!
– Julieta, drágám! Még nem jött meg a végleges eredmény, hátha mégis lehet gyerekünk! Tudom, hogy nagyon szeretnél végre gyereket, hiszen én is így vagyok vele.
– Nézd, Fede, öt éve vagyunk már házasok, és még nem jött össze… Sajnos én már nemigen tudok hinni benne, hogy ez megváltozhat…
Julia arcán legurult két könnycsepp, és férje hiába próbálta vigasztalni, a kedve csak szomorú maradt. Mért nem lehet neki gyereke, mikor annyira szereti őket? Mindenét odaadná, a vállalkozást, amit férjével együtt vezet, a nagy házat és vagyont, amit szüleitől örökölt, mindenét, egy kisgyerekért!! Nagyon elgondolkozott, és nem is vette észre, hogy a kislány, aki az imént még táncolt, odalépett hozzá:
– Miért tetszik sírni, bántotta valaki?
Julia megsimogatta a kislány fejét.
– Nem dehogy! Csak olyan ügyesen énekeltél és táncoltál, és az jutott eszembe, hogy nekem nem lehet gyerekem.
– Tetszik látni, nekünk meg szüleink nincsenek. Alig ismertük őket. – lépett oda a kisfiú. – Leticiával egy árvaházban nőttünk fel. Én még halványan emlékszem, hogy milyen volt anya meg apa, de csak négy éves voltam, Leticia semmire sem emlékezhet.
– Szegénykéim! – kapcsolódott be Federico is a beszélgetésbe. – Nehéz lehet nektek így felnőni. De talán nem lehetetlen, hogy egy rendes családhoz kerüljetek… Melyik árvaházban laktok?
– A La Luz-ban. Itt van nem messzire.
– Köszönöm…
– Tomas. Tomas Cortes.
– Köszönöm, Tomas. Majd egyszer felkeresünk benneteket. Most mennünk kell.
– Viszontlátásra! – köszöntek kórusban a gyerekek.

Oliviáék háza előtt
– Akkor szervusztok, gyerekek. Ne haragudjatok, de nem maradhatunk többet. Így is olyan 300 km áll még előttünk, az több, mint három óra még autópályán is. Még szerencse, hogy holnap vasárnap!
– Sziasztok! És ha lehet, gyertek minél előbb újra!
Paula még visszafordult a kapuból, de akit meglátott hirtelen, nem a gyermekei voltak…

Amor is Buenos Aires – I. fejezet

Buenos Aires utcáján
– Gyerünk már, gyerekek, nem várhatok rátok egy órát!!
– Gyerekek, mi az hogy gyerekek?!! Mondd Robertának, ő még gyerek!
– Nem, nem, nem! nem mondhatsz ilyet! Én már nem vagyok gyerek! Igenis…
– Na, elég legyen, mert sosem érünk haza, és anyáék nemsokára itt vannak!
Olivia most már tényleg nagyon szigorúan nézett a testvéreire, Diegóra és Robertára, amit aztán nagy nehezen ők is megértettek. A három gyerek ugyanis éppen aznapra várta látogatóba a szüleiket, akik Rosario-ban laktak, és addigra valami harapnivalót is kellett készíteniük…

Valahol az országúton…
– Andres, ne vezess olyan rettenetesen gyorsan! Nem kell annyira sietni, majd inkább későbben érünk oda, jobb lesz, mint hogy a gyerekek hiába várjanak!
– Paula, drágám, tudod, hogy utálok késni! De a te kedvedért lassítok egy kicsit! – mondta kedvesen Andres – Mondd, drágám, mióta is laknak a gyerekek Buenos Aires-ben? Már úgy értem, hogy a kis Robertitánkon kívül, hiszen ő csak most kezdte a gimnáziumot.
– Ahh, hogy te még ezt sem tudod!! Oli már nyolc éve, ő is oda ment gimibe, ha nem tudtad volna, aztán Diego is ott van már hat éve!! Mindegyikük már ott kezdte a gimnáziumot, de persze te sosem figyelsz a gyerekeidre!!
– Paula, drágám, ne mondj ilyet, tudod, hogy ők a mindeneim, csak hát az a sok utazgatás, időeltolódás, munka… az embernek már az időérzéke sem marad a régi…
Paula még mondott volna valamit, de közben már Buenos Aires utcáin jártak, és a nőnek megakadt a szeme egy csinos fiatal fiún. A srác olyan 25-30 év körüli lehetett, és a nőnek nagyot dobbant a szíve. De hirtelen észbekapott, hogy nem lenne jó, ha a férje ilyen állapotban látná, és ismét kötekedni kezdett, hogy ne vezessen már olyan gyorsan, hiszen már majdnem ott vannak.

A Flores-villában
– Na mi van öcskös, hazakeveredtél végre? – kérdi Fabio öccsét, aki meglehetősen másnaposan állít be.
– Mi az? Te fent vagy ilyenkor?
– MII??!! Tudod te, hány óra van?? Délelőtt fél 11!!! Nézd, Matteo. Én nem akarom anya vagy apa szerepét játszani, hiszen már felnőtt vagy. De nem folytathatod így tovább! Én sem bjrok el minden terhet, meg neked is jót tenne egy kicsit többet törődni a céggel…
– Whááh, hagyj most Fabi, rettenetesen fáj a fejem, lefekszem, s majd ha felkelek, beszélünk! – ezzel valahogyan felmászott a lépcsőn az emeletre.
Fabio egy kis rosszallással és egy kis együttérzéssel a szemében nézett utána. Nem tetszett neki, hogy öccse így eltékozolja a napjait, de valahol megértette, alig volt 20 éves, mikor elvesztették szüleiket, s azóta ilyen; mintha a fájdalmát próbálná meg elfelejteni, magával is elfelejtetni ezzel a kicsapongó életmóddal.

Eközben Oliviaék házában…
Olivia a két kisebb testvérével egy társasházban laktak, egy háromszobás lakásban. Oli vigyázott a gyerekekre, vagyis Diego már nem volt gyerek, ezt ő kikérte magának! De ilyen nagy eseményre, mint az, hogy a szüleik meglátogatják őket, amire már öt éve nem került sor, alaposan fel kell készülni, úgyhogy Oli elhívta segítségül két legjobb barátnőjét, Flort és Juanitat is. Így hármasban ínycsiklandozó ebédet főztek, míg Diego és Roberta a szobákat tették rendbe és takarítottak, hogy minden csillogjon, mire szüleik megérkeznek.
– Csengettek!! Mindenki a fülén ül?? – kiabál Oli, de aztán csak neki kell mennie ajtót nyitni. – ja, te vagy? De jó, hogy előbb ideértél, mint anyáék, így legalább a bor is megvan!
– Igen, hoztam két üveggel, a kedvencedből! – mosolygott vissza Facundo, Oli barátja, és egy csókot nyomott a lány szájára.
– Oli, mi akkor megyünk – mondták a lányok –, nem akarunk zavarni, de később átjövünk, ha gondolod.
– Oké, csajok, majd szólok! Szerencse, hogy nem laktok messze J
– Akkor én is megyek, drágám! – mondta Facundo. – Gondolom, nem ez lenne a legmegfelelőbb alkalom, hogy bemutass a szüleidnek.
– Hát… nem, talán igazad van.
Facundo épp kilépni készült az ajtón, mikor a lépcsőházban megjenet Paula és Andres. Paulának földbe gyökerezett a lába…

Noémi imája

Óh, Te, aki tudom, hogy vagy,
Bár nem láttalak soha,
Te, aki idehoztál, ebbe a Paradicsomba,
Óh, szólj, hallasz-e engem?
Óh, szólj, én szólhatok-e Hozzád,
Ki Törvényed szerint – azt mondják –
Nem vagyok Tied?
Anyám, e drága angyal, e szent,
Azt mondta, Te VAGY, mindenkinek.
Óh, mondd, mi lesz velem?
Megáldod-e életem, ahogy
Megáldottad gyermekkorom?
Óh, mondd: leszek-e boldog?!
Szólj, hogy Tőled halljam,
Mit a virágok, békák mondnak,
Szólj: igaz-e, létezik-e
Számomra is boldogság az életben?
Mért van ő távol, ha távol van,
S miért jöhet, mikor jön?
S mért zár magába az öröm,
Mikor lépteit hallom,
Szemembe könny mért szökik,
Amikor eltávozik?
Te Nagy! Nap és virág alkotója,
Mondd, látsz engem a porban?

Szeret-e Mihályom?
Tudom, tudom: szeret!
Mégis tudni vágyom,
Mégis kételkedem,
Mégis csak kérdezem.
...Az én Mihályom két karja
Többet ér, mint Buda vára!...
Te adtad nekem a kis Dódit,
S vele együtt őt is,
Ne vedd el tőlem!
Nem kérdem, ki ő,
Nem kérdem, ki volt, ki lett,
Egyet kérek csak! Szeressen!
De mindennél jobban szeresse
Szerelmünk gyümölcsét, Dódikát,
Ezt a földreszállt, drága kis angyalkát!

Óh, Te, aki Vagy!
Szólj! Meghallgattad imámat?

Dalok a szélben

1.
Elmúlt a nyár, el az ősz, és
Mi maradt utána: a Tél.

2.
Ha elmész és magamra hagysz,
Azt mondom majd: elhagytalak.

3.
Nem tudod, mit jelent nekem
Egy szál virág a kertemben.

4.
Esik az eső, csorog a csatorna,
Elváltam Tőled, magam megyek haza.

5.
Itt az ősz, hullanak a levelek;
De én soha nem hagylak el Téged.

6.
Halvány mosoly az arcodon:
Szivárvány a felhősoron.

Halvány nevetés szemedben:
Halvány fénysugár az egekben.

7.
Elmegyek, elmegyek,
Vissza sose nézek,
Ha nem szeretsz, rózsám,
Vissza sose térek.

8.
Muskátli az ablakomon,
Ajkad, rózsám, ajakamon.
Muskátlivirág elhervadt,
Rózsám csókja is lehervadt.

9.
Ha szerelem nem lesz a Földön,
Szabad kezet kap majd az ördög.

10.
Vártam valakit, s lekéstem a vonatom.
Vártál valamit, s lekésted az életed.

11.
Ha mindenki meghal,
Ki hány földet a sírra?

12.
Ha megismernélek, lehet, már nem szeretnélek.
Látod, milyen jó, hogy igazán nem ismerlek!

13.
Az élet és halál határán
Tán eljön majd, akire vártál.

14.
Ha létezek én és létezel Te,
Ki lehet a Földön, ki elvehetne
Téged tőlem,
Vagy engem Tőled?!

15.
Szeretlek, mert szeretlek.
Másképp már nem tehetek.
Ha hó hull, ha eső esik,
                        ha süt a nap,
Tied vagyok, Érted égek,
                        el ne hagyj!

16.
Szeretlek, szeretlek, szeretlek!
Ölellek, akarlak, megöllek!

Sárga lepke a lila virágon

Verőfényes áprilisi reggel volt. Éppen csak, hogy felbukkant a nap a dombok mögül, éppen csak, hogy a madarak, cinkék, fecskék, verebek csiripelni kezdtek, Kincses Vera kisasszony, ez a tizenöt éves, szeleburdi lányka már talpon volt. Sebesen öltözködött, egyedül, mert édesanyja, Kincsesné Horváth Ilona még jóízűen aludt, szobalányra pedig nekik nem tellett. Könnyű műselyem ruhát kapott magára, melynek türkiz alapszínén halvány kék, rózsaszín, piros, narancssárgás színű virágok, s zöldből kékbe hajló színű levelek virítottak. Hosszú, selymesszőke haját játékos kontyba tűzte, s üde illatú parfümöt szórt magára. Szépen ívelő fehér nyakát most is egy csöppnyi aranylánc díszítette. Egyébként semmiféle ékszert nem hordott, nem is szépítette magát különféle szerekkel, hosszú, szőkés-barna szempillája természetesen ívelt felfele.
Kis fonott hátitáskájába egy parányi jegyzetfüzetet, írószert, hajfogókat pakolt, majd a konyhában két szendvicset készített magának. Kirándulni ment.
– Szervusz! – szólt vissza édesapjának, Kincses Árpádnak a lakásajtóból, s fekete szandáljában ellibegett.
– Tulajdonképpen Márta miért nem jött? Jól szórakozhatnánk! – kérdezte álmos hangon Vera kisasszony jóbarátnője, Darvas Kati kisasszony, miközben a találkozóhely felé siettek.
– Tudod jól, milyen álomszuszék! S különben is, mindig fecseg. Nem szeretném, ha eljárna a kicsi szája Kálmán előtt. – itt elhallgatott, s valószínűleg elábrándozott a gondolaton, hogy mi lenne, ha Kati sem tudott volna jönni. – Klári jön? – kérdezte aztán hirtelen.
– Nem. Vendégeik lesznek. Ismered a helyzetet! Peschthyéknél mindig vendégség van.
– Ja persze!
Kati kisasszony karcsú, barnabőrű hölgy. Vállig érő barna haját két ágba kötötte, s emellett megtűzdelte színes csattokkal. Kis piros szoknyát viselt, amely látni engedte két szép térdecskéjét, s formás lábszárait. Domború keblét fehér blúz takarta, rajta piros mellényke. Lábán szintén fekete szandál. Ő sem festette magát.
– Szervusztok! – köszönt már messziről a kisasszonyoknak Kálmán.
– Szervusz! – feleltek egyszerre. – Régóta vársz?
– Nem, dehogy! Márta? – fordult Vera felé.
– Alszik.
– Tehát nem jön.
– Nem.
– Hát Klári? – kérdezte most Katitól.
– Tudhatod: vendégeik lesznek. Mint mindig.
– Persze, persze. Peschthyéknél mindig vendégség van! Ezek szerint hárman megyünk. Hölgyeim, indulhatunk? – s két karját nyújtotta a kisasszonyoknak.
Edelbergi Kálmán nemesi családból származik. Nagyapja Horthy Miklós seregében szolgált, a kormányzó fő embere volt. Ükapja Petőfi személyes ismerőse, ott volt a nagy költő elesténél Segesváron. Az ifjún sötétkék rövidnadrág, fehér ing s barna szanda volt. Szőke haját a szél felborzolta. A fenti rövidke beszélgetés után, karján a két fiatal nővel, elindult.
– Hány óra? – érdeklődött Kati.
– Fél kilenc.
– Másfél óra. Elég sok.
– Ne feledd, hogy lassan jöttünk.
– Igaza van Kálmánnak, tényleg lassan jöttünk. – védte az ifjút Kati.
– Na nézzünk oda! Még véded is! Szép, mondhatom! – felelte nevetve Vera.
A domboldali kis tisztáson letelepedtek. Az üde zöld fű bekerítette nefelejcsvirágos rózsaszín pokrócukat. A természet meghittségében ültek le, s eleinte csak nézelődtek, gyönyörködtek a természet szépségeiben. „Ezek a nagy fák valaha sok ítéletet láttak. Itt törvénykezett a város bírája. Hogy susognak... Talán azt beszélik: Mit keresnek ilyen szigorú, véres helyen ezek az ártatlan fiatalok?... Jaj, de aranyos az a kis sárga lepke azon a lila virágon!... Krúdy azt írta, hogy a szerelem a természetben a legszebb... Vajon Kálmán olvasta A vörös postakocsit?...” Ilyeneket gondolt Vera kisasszony, s hanyatt dőlt a tavaszi napsütésben.
„Milyen szép vagy! Istenem, hogy nem vagyok képes már egyszer feladni a férfiúi büszkeségem, s a szemedbe mondani, hogy szeretlek!... Óh, Vera! Kár, hogy nem segíthetsz! Ugyan te már annyit segítettél! És én soha nem fogadtam el!... Istenem, miért voltam olyan kegyetlen! Bocsáss meg nekem!” – ábrándozott Kálmán a nagy fák bólogatása alatt.
„Ne legyen Katinka a nevem, ha ezek ketten nem egymásról álmodoznak! Egy kicsit magukra kéne hagynom őket... Olyan szép a természet...” – aztán hangosan folytatta:
– Szedek pár szál virágot s keresek medvehagymát, jó?
– Várj, veled megyek! – szólt utána Vera.
– Nem, maradj csak itt! Frissülj fel! Egy hét múlva úgyis nagy munkában leszel. Kálmán, te pedig szórakoztasd!
– Mióta ment el Kati?
– Tíz perce. – felelte a Kincses-lány, de nem nézett a fiúra.
– Vera!
– Tessék.
– Szerinted Kati véletlenül ment el, épp most?
– Nem.
– Hát?
– Azt akarta, hogy egyedül maradjunk.
Ez a mondat még Verát is megijesztette, de Kálmánt egyenesen mellbevágta. Két-hárompercnyi habozás után lassan kinyújtotta karját, és megfogta a lány mindig-hideg kezét. Pár másodpercig úgy tartotta, majd ajkaihoz emelte, s megcsókolta. Vera hagyta.
– Ne haragudj rám! – mondta, s átkarolta a lányt.
Vera fejét Kálmán vállára hajtotta, csendesen felzokogott. Olyan hangtalanul csorogtak a könnyei, mint néhány hónappal azelőtt, december 30-án éjjel, egy nappal Szilveszter előtt.
– Ne sírj, kérlek! – szólt a fiú, s lecsókolta Vera bársonyos arcáról a könnyeket. – Vera! Ne haragudj rám. Könyörgök, próbálj megbocsátani nekem.
Kincses kisasszony csak szipogott, de arcán, mint borús égen zivatar után a szivárvány, egy halvány mosoly jelent meg.
– Ígérd meg, hogy soha többé...! – felelt végre.
– Mindenre, ami szép és kedves neked! Szeretlek!
– Hála Istennek! Na, ugye nem volt olyan nehéz megbeszélni a dolgokat! – kiáltotta örömmel Katinka, s mindkettőjüket átölelte.

Vera  – II. fejezet

Vera és Kálmán két éve voltak már házasok, mikor a lány ismét versenyre ment. Sok díjat begyűjtött már, de ilyen még éppen nem volt, bár nagyon nem szeretett olyan versenyre járni, ahol Szindbád is ott volt. Nem Kálmán miatt, a fiú nem volt féltékeny, tudta, hogy nincsen rá oka. Csak nem szerette, mikor Szindbád zsűrizte, mert vele sokkal szigorúbb volt.
Verseny után jutott idejük beszélgetni kicsit, amire már régen nem volt alkalom. Mindketten nagyon vártak már erre, hiszen nem átlagos kapcsolat fűzte őket egymáshoz.
– Hát hogy vagy, kicsi lány? – kérdezte az 59 éves, de még mindig nagyon jó formában levő férfi. Neki Vera mindig csak kicsi lány marad.
– Ó, én nagyon jól vagyok! Hát nem is tudod, hogy férjhez mentem?
– Tényleg? Nem, nem tudtam… Pedig azt hittem, ennyit megérdemlek.
– Nem tudom, hogy nem tudtál róla, igazán. Már két éve pedig, hogy bekötötték a fejem, és nagyon boldog vagyok! Komolyan, hiába nézel olyan gúnyosan rám!
Nem gúnyosan nézett, hanem kicsit irigykedve. Nem volt még késő, s tudta, hogy a lánynak hajnalban kell elutaznia.
– Nem hívhatom meg, hölgyem (hogy azért mégse mondjam, hogy asszonyom), vacsorázni?
Vera hamisan nevetett, s igent mondott.
Szindbádhoz mentek. Az úton és a vacsora alatt Vera elmesélt mindent Szindbádnak. Hogy Kálmánt mindenkinél jobban szereti; az esküvőt, hogy egyáltalán hogyan jutottak idáig; hogy a Kálmán tud a közte és a férfi közt levő viszonyról… Csak egyet nem mondott el – hogy Szindbád iránt mit érez. Nyolc évvel azelőtt, szintén egy versenyen beszélgettek utoljára hosszasabban, az volt az első beszélgetésük azután, hogy Veráéknál otthon kitört a vihar. A lány úgy érezte, hogy addigra sikerült mindent helyretennie magában, hogy a férfi már nincsen hatással rá, de azzal kellett szembesülnie, hogy mégsincsen egészen így. Akkor még nem tudott egészen őszintén nemet mondani Szindbádnak arra a kérdésére, hogy még mindig őt szereti-e, pedig nagyon szeretett volna. Aztán elmondta a férfinak, hogy mi volt otthon, hogy az, mit iránta érez, az egészen más, mint amit már iránt, és hogy ez így is fog maradni. Szindbád persze megértően és egyetértően mosolygott, idegesítő fölényességgel, de Vera ezt akkor még nem tudta kezelni. Hát azóta megtanulta! És senki más nem segített neki ebben, mint éppen Szindbád! Éppen az, ahogyan mindig is viselkedett vele! Hányszor elképzelte már, sőt levélben meg is írta, hogy mit gondol róla! De amikor találkozott vele, valahogyan mindig annyira a hatása alá került, hogy nem tudott következetes maradni önmagához. Pedig már régen tudta, hogy a férfinek egyáltalán semmit nem számít. Talán nem is tud ő maga róla, talán egyelten ember sem számít neki igazán, de Verának ez mégiscsak fájt, és nagyon várta már azt a pillanatot, hogy szemébe mondhassa, amit valójában gondol. Hiszen a levelekre természetesen sosem jött válasz, akkor sem, mikor Szindbád megígérte, hogy ír. Ha emiatt a lány kérdőre vonta, azt mondta, hogy ő írt, hogyan is képzelte Vera, hogy nem. Ha nem tetszett neki az, ami Vera róla írt, akkor megmagyarázta neki, hogy ez csak a körülötte élő negatív embereknek a befolyása, hogy Verának egyáltalán nem úgy kellene gondolkodnia, hogy ő okosabb annál, és hogy ne hallgasson senkire (természetesen csak rá, Szindbádra, amint hogy ez magától értetődő is)…
Mostanra azonban ez teljesen megváltozott. Minden. Vera is, a hozzáállása is. Csakhogy ezt Szindbád még nem tudta… A vacsorának már a végére értek, de hajnalig még bőven volt idő, így aztán Szindbád feltette szokásos kérdését:
– És, kicsi lány, engem ugye azért még szeretsz? – és megint csak az az elviselhetetlen, fölényes mosoly jelent meg az arcán.
Vera nem állta meg, hogy el ne nevesse magát.
– Mondhatnám, hogy hülye kérdés, nulla pont, mint már gondoltam párszor, de ez mégsem lenne teljesen igaz, mert azért vártam is, hogy ezt a kérdést feltedd. – váltott komolyra a lány hangja. – Vártam, hogy végre elmondhassam, „mi bántott hazafelé menet”, amit már annyiszor átgondoltam és leírtam, amit ha levélként meg is kaptál, sosem válaszoltál rá. És most is csak azzal tudom kezdeni, mint legutóbbi (hat évvel ezelőtti!!!) levelem: tulajdonképpen semmi értelme, hogy ezt elmondjam neked, mert nem tudom, eljut-e hozzád, valóban eljut-e hozzád? Eddigi tapasztalataim szerint tényleg semmi értelme, hiszen jóformán egyetlen levelem, egyetlen gondolatom, egyetlen érzésem sem jutott el hozzád. Na jó… talán egy… a leglényegtelenebb, legértéktelenebb… Nem! ne szólj közbe! Kérdeztél? Hát akkor most hallgass végig!!
Valószínűleg azért mindenképpel elmondtam volna. Hogy miért? Talán, mert most végre meghallgatsz. Az éjszaka még előttünk áll. Annak idején éjszakákon át írtam neked a leveleimet, most egy éjszakát te is nekem szentelhetsz az életedből. Te sosem vettél engem komolyan. Legutóbbi komolyabb beszélgetésünkkor (emlékszel, nyolc éve!) is azt éreztem, hogy csak azt a kis kamaszlányt látod bennem, mint tizennégy éves koromban, pedig akkor már húszéves voltam! Ha valamiről tényleg el akartam veled beszélgetni, nem figyeltél rám, vagy elintézted valami jól hangzó frázissal. Én meg csak bámultam és csodáltalak, és nem vettem észre, hogy nem érdekellek. Hogy valójában csak engem érdekel, hogy mi van veled – arról meg szinte soha nem mondtál semmit.
A legrosszabb az volt ebben a „gyereknek-nézés”-ben, hogy közben ugyanakkor felnőttként kezeltél, s ilyenkor nem voltál hajlandó felfogni, hogy én még csak egy gyerek vagyok. Mert valóban az voltam, hiába állítottál te mást! Sosem a gondjaimra, az én saját problémáimra voltál kíváncsi (amit vártam, szinte elvártam volna tőled), hanem csak azt akartad hallani, mennyire hiányoztál nekem, s hányszor gondoltam rád, miközben jóformán azt sem tudtam, … Boldog voltam, hogy valaki nőként tekint rám, s nem gyerekként, s naivságomban, hozzád való ragaszkodásomban nem mertem bevallani, hogy nekem másra (is) lenne szükségem, s felét sem értem annak, amit mondasz. Nem akartalak elveszíteni, ezért nem tudtalak megtartani. Te folyton a „kis lelkemről” kérdeztél, de közben egy fikarcnyit sem érdekelt, hogy valójában hogy vagyok…
Gondolj csak bele: ismersz te engem? Tudod, hogy milyen vagyok? Hogy miket gondolok magamban, mikor egyedül vagyok? Hogy szeretek-e egyedül lenni? Hogy miért rajongok, mit gyűlölök? Nem lepődnék meg, hogyha a válasz nem lenne. Sosem törekedtél rá, legalábbis nem éreztetted, hogy meg akarnál ismerni. „S te szerettél? Sohasem szerettél!”
Ne mondd, hogy fáj neked, amiket mondok. Így érzem. S ha valóban fájna, nem érezném így. Neked csak akkor kellek, mikor neked van szükséged rám. S ez ilyen körülmények között nem tölt el semmiféle jóérzéssel. Bevallom, meglepett, és kaján-gúnyosan meg is jegyeztem: mi ütött beléd, hogy egy év leforgása alatt négy sms-t is küldtél, „csak úgy”. Nem mondom, hogy nem esett jól. De ha én írok neked, azokra mégsem válaszolsz, vagy ha mégis, olyan fölényesen, olyan egoistán és olyan visszataszítóan magabiztosan, hogy jobb lenne, ha így nem is tennéd! Persze, jó kifogás sose rossz: foglalt vagy, azért nem írsz. Igenis rossz kifogás! Itt rossz! Egyáltalán: minden kifogás rossz! És nem amiatt, mintha ezzel kellene bizonyítsd, hogy gondoltál rám, nem! Egyáltalán fel sem kellene tevődjön a kérdés, hogy gondolsz rám olyan kapcsolat mellett, ami (mindig így mondtad) közöttünk van. Mért van mégis, hogy nem érzem? Hogy nem érzem, hogy egyáltalán volna köztünk valami is? Lehet azért, mert NINCS IS?! Te mindig mondod, hogy van. Az jól is esik meg olyan szépen hangzik. Általában minden szépen hangzik, amit te mondasz, hogy én meg sem tudok mukkanni. Cáfolhatatlannak tűnsz. S csak mikor kikerülök a varázsod, a bűvköröd alól, akkor érzem, hogy mennyi mindent kellett volna mondanom! Hogy mindaz, amit mondtál, tényleg szépen hangzott, csak éppen igazul nem!! Tudod, annak idején mindent elhittem, amit mondtál, mert nem érdekelt, hogy igaz vagy sem, én hinni akartam neked. Ma már bármit mondhatsz, szintén nem érdekel, hogy igaz vagy sem, mert ma már semmit nem hiszek el, nem tudok elhinni neked…
Én bíztam benned, szükségem volt rád. Szerettem (volna) azt hinni, hogy én is ugyanolyan fontos vagyok számodra, mint te számomra. És ezt mindössze egyszer, egyetlen egyszer éreztem az ide s tova tizennégy év alatt!!! Én szerettelek volna téged másképpen szeretni, de úgy látom, nem lehet.
„Ő is súgni akart, csók lett belőle”…
És még mielőtt bármit is mondhatnál, megjegyzem: felnőtt vagyok, aki gondolkodik, és minden kijelentéséhez saját maga jut el, anélkül, hogy ebben bárki is befolyásolná!!

Vera elégedetten dőlt hátra a székben. Az ég alján már megjelent az első, halvány fénysugár…

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Kapcsolódó zenéhez katt!
[Koncz Zsuzsa: Nem hiszek neked már]

Vera – I. fejezet

Már az eljegyzés napjának időpontjáról beszélgetett a két család, mikor egy esős délutánon, hogy nem tudtak szobájukból kimozdulni, Vera megfogta Kálmán kezét, és így szólt:
– Figyelj, el kell neked valamit mondanom…
Sose volt titkuk egymás előtt, amióta ismerték egymást, mindig őszinték voltak. Kálmán azért is lepődött meg olyan nagyon a lány rejtélyes hangján, hisz tudta, hogy annak lételeme az őszinteség. Nem gyanakvón, inkább kíváncsian kérdezte:
– Van valami, amiről nem tudok?
Vera bólintott. Olyan bűbájosan szép volt most, hogy Kálmán nem állhatta meg, hogy meg ne csókolja. Vera finoman kibontakozott az ölelésből, majd belekezdett vallomásába.
– Nézd, te jól tudod, hogy semmitől sem irtózom annyira, mint a hazugságtól. Hogy nem is „erkölcsi megfontolásból” nem hazudok, hanem mert képtelen vagyok rá. – A lány szemei őt igazolták. – Amit most elmondok, nem azért hallgattam el eddig, mintha nem bíznék meg benned, hanem mert olyasmi, amit bár sokan tudnak, csak olyanok, akiket a szívem legmélyéből, igazán szeretek, és akikben vakon megbízom. Olyanok, akik tudom, sosem hagynak el… Érted már ugye, mért hallgattam eddig?
Kálmán értette.
– Tizenkét éve, nyáron, tizennégy és fél évesen eljutottam egy versmondó táborba. Jutalomként kaptam, hosszú lenne azt is elmondani, de most nem is lényeges. A tábor szakmai vezetője egy a nagyközönség által kevéssé ismert, de politikai nézetei miatt gyakran félreállított, a munkáját (hivatását!) nagyon komolyan vevő és szeretettel végző, középkorú előadóművész volt. Megjelenése megnyerő, arca pimasz, humora, ami inkább irónia volt, senkit sem kímélt, már az első pillanatban sem. Ő Kalos Szindbád.
Nem mesélem el most neked a foglalkozásokat és a többiekről sem mondok semmit, hiszen sejtheted, hogy történetem főszereplője ő. Mint említettem, középkorú. Már most megmondom, hogy 45 éves volt akkor, bár nem adtál volna neki 35–40-et sem. A szobában nyolcan voltunk lányok, és Szindbádnak meg volt az a tehetsége, hogy valaki vagy gyűlölte, vagy szerette őt. Harmadik út nincsen. No hát a szobámban eleinte mindenki az előzőek csoportjában volt, így én már csakazértis szerettem. Nem lett volna ebben semmi, ha ő meg nem érzi ezt… Nem terelem rá a felelősséget! ne hidd! (édesen nevetett mellé) csak jelzem, olyan képessége volt, hogy érezte, hogy a körülötte levők mit éreznek iránta. Hidd el, én is érzem azóta. Nem nagy ördöngösség, csak akarni kell. Szóval ott tartottam, hogy én szerettem. Nem volt ez több egy fikarcnyival sem dacnál a többiekkel szemben! Csakhogy addig-addig dacoltam én a többiekkel, míg ők is megszerették, és mivel volt egy lány, akivel jól lehetett veszekedni a „mi” Szindbádunkon, hát most már nem tudtam dacból gyűlölni. No, de már nem is akartam volna! Mert pár nap alatt olyan szerencsésen belehabarodott az én is csitri fejem, hogy baltával sem lehetett volna kiverni onnan!
(Kálmán őszintén nevetett erre. Tudta, érezte, hogy kedvese szintén őszinte hozzá.)
Egyik este, az „esti mese” és a „jó éjt puszi” után kitaláltuk, hogy nem engedjük ki Szindbádot a szobából, eldugtuk a kulcsot. (Arra persze egyikünk sem gondolt, hogy ha a táborvezető Ferenczy néni arra jár, és ott találja a mi kedves szakmai vezetőnket, nem csak nekünk lesz kárunk, hanem főleg neki!!) Szóval a kulcs-visszaszolgáltatásért egy repeta-puszi volt a díj. S mivel az egyik főbűnös én voltam, nekem is dukált egy belőle. No, itt jön az első lényeges lépés. Mivel Szindbád az egyik arcomra adott puszi után nem a másik arcomat, hanem a számat puszilta meg…
Tudom, hogy te sosem voltál lány, de azért gondolhatod, micsoda mámor volt ez számomra, aki azelőtt sosem csókolóztam senkivel, még csak száj-puszit sem kaptam, s most egy igazi férfitól!… Akire mellesleg annak a másik lánynak is fájt a foga – így még tökéletesebb volt a diadal! Persze, senki sem tudott meg belőle semmit, még a legjobb barátnőm is csak néhány nap múlva. Ezzel vette kezdetét az én hároméves – románcom? kalandom? szerelmem? Nem is tudom, minek nevezzem.

Itt megállt kicsit, kíváncsi volt, kedvese mit mond erre. Kálmán arca, az a fekete bodros hajjal kerített, nevető két égszínkék szem mély szerelmet árult el.  A fiú a Vera beszámolója alatt a lányban gyönyörködött. Próbálta beleélni magát annak a másiknak a helyzetébe, és be kellett látnia: ő sem tett volna másképpen. Ez a mindig-mosoly lány, csinos, de nem sovány alakjával, lenszőke hajával és megismerhetetlen-kék szemével őt is azonnal elbolondította. Nem csodálta hát az egyébként meglepő történetet, és várta, mi lesz a folytatás.
– És? – kérdezte.
Vera nevetett.
– Úgy várod, mintha regényt olvasnék fel előtted! Hát igazán nem haragszol?
– Mért haragudnék? Azért, mert te, a többi kordbeli lánnyal ellentétben nem testiséget, hanem szerelemet kerestél? Ugyan, Vera, te sem gondolhatod komolyan, hogy haragszom!
– Hát jó, akkor folytatom. Bár ennyire talán nem leszek részletes a következőkben… A lényeg az, hogy mikor hazajöttem, nem bírtam magammal. Aztán eltelt egy év, Szindbádot szinte elfelejtettem, míg el nem érkezett a nyár, a tábor ideje. Nem tudom mi volt velem akkor, teljesen ismeretlen volt előttem az az érzés. Ahogy mondtad: a Szerelmet kerestem, és mondom neked, meg is találtam! A helyzet nem volt éppen veszélytelen, de abban az évben, ott a táborban megkaptam életem első csókját! Másnap persze nem mertünk egymás szemébe nézi – a Jó Isten tudja miért, de az a felnőtt férfi olyan kamasz lett mellettem, hogy te azt el nem tudod képzelni! Én pedig nem jártam a földön! Abban az évben még egyszer találkoztunk, aztán másik évben kétszer, két táborban… Imádtam, azt hittem, hogy megtaláltam az Igazi Szerelmet! Édes, ne szomorodj el, nem csalódtam! Vagyis… nem úgy, ahogy gondolod! Szindbád nagyon türelmes volt velem és kedves. Sosem bántott meg, és eltűrte a tizenéves szeszélyeimet. Én kis tudatlan liba voltam, és a legcsodásabb az volt az egészben, hogy nem is jutott eszébe kihasználni ezt! Bár őszintén én tizenhat évesen már nem bántam volna… Meg is ígértük egymásnak…
Aztán itthon kitört a vihar. A szüleim megijedtek, és komolyan félteni kezdtek Szindbádtól. Talán hallottad az elmúlt két, két és fél évben párszor édesanyámat célozgatni arra, hogy aztán csak egyedül ne engedj versenyekre – hát emiatt volt. Persze, ez csak valamiféle reminiszcenciája annak, ami akkor volt, de nem tudták elfelejteni. Ne nézz rám ilyen értetlenül: semmi sem történt. Pontosabban csókokon kívül semmi. Csak elméletben. És édesanyámnak, aki valahogy (majd egyszer ezt is elmondom) meglátta a levelezésünket, túlságosan magasra talált szárnyalni a fantáziája. Nem hibáztatom egy cseppet sem, én is így tettem volna helyében. Egy év titkolózás és hazudozás után, ami ugye nem ment, bevallottam, hogy a tilalom ellenére találkoztam tán kétszer Szindbáddal. Megfogadtam: egy évig semmi. Betartottam. És ezalatt az egy év alatt sikerült rendeznem a dolgokat magamban. Rájöttem, hogy ha szerelem is volt, amit éreztem iránta, az valami olyan érzés, amit csak és kizárólag iránta érzek. Valami más dimenzióban van a többi embertől. S ha pedig nem az volt – úgy egy elérhetetlenül mély barátság.
Mielőtt megkérdeznéd: találkoztam vele azóta is. Nem közömbös számomra, nem is tagadhatnám le. Egyike a legfontosabb embereknek az életemben. Talán a legfontosabb – Teutánad!! S hogy mi történik, ha találkozunk? Hangulattól, helyzettől, időtől függ…

Vera elhallgatott, s várta ítéltét avagy feloldozását. S várt még egy kérdést, tudta, hogy azt nem kerülheti el. Nem tudta, hogy mi lenne jobb: ha Kálmán nem tenné fel azt a kérdést, és magában tartaná továbbra is, hogy azóta is találkozott, sőt, csókolózott a férfival, mióta együtt vannak, vagy jobb lenne elmondania, hisz meg kellene vallani azt is. Érezte, hogy Kálmánnak kell megszólalnia, nem tudta lenne-e ereje elmondani magától. Pedig szíve tiszta volt, mint a hó, senkit sem szeretett jobban, mint Kálmánt. És az a csók nem megtévelyedés volt, az a csók tudatos volt, egy kitörölhetetlen érzés megpecsételése. De nem árulás.
Kálmán a szőnyeg mintáit nézte, és láthatólag nem itt jártak a gondolatai. Ő is pont ugyanarra gondolt, mint Vera. Hogy vajon amióta együtt vannak, volt-e a férfival is. Nem tudta, hogy szívére, vagy eszére kellene inkább hallgatnia. Szíve ezt mondta neki: kérdezd meg Verát, mert meglátod: megmondja az igazat; hidd el, az igazat fogja mondani! és hidd el, hogy Vera csakis téged szeret, amit az iránt a férfi iránt érez, az nem mérhető azzal amivel a te szerelmedet mérnéd; ha nem kérded meg, talán örökre benne marad a titok, és felemészti közös jövőtöket. Már-már ajkán volt a kérdés, mikor esze így intette: ha nem mond semmit, biztos titkol valamit, biztos bűnös! ki tudja, tán azért veteti el magát veled, hogy szégyenét elrejtse a szülei előtt… a tiltott szerelem mindig édesebb, mint amelyik szabad úton jár, jobb, ha azonnal elhagyod, még mielőtt ő hagyna el téged! …
A lány látta tépelődését, és megszánta. Megfogta a kezét, és arcát maga felé fordította.
– Kálmán! Talán jobb szerettem volna, ha te kérded meg, de azt hiszem, mindenképpen el kell mondanom. Két és fél éve járunk együtt, s én ezalatt a két és fél év alatt háromszor találkoztam Szindbáddal. Ha a szíved legmélyére nézel, megérezheted, hogy nem csaltalak meg. Azzal a szerelemmel, amit irántad érzek, ami végtelenebb az óceánoknál, senki mást nem szeretek. Őszinte vagyok veled és Szindbáddal is, ahogyan ő is őszinte velem és feleségével szemben is. Hidd el, néha nagyobb átok, egy ilyen érzés, mint amekkora öröm! Sose tudnálak megcsalni! Ugye, ugye hiszel nekem?
Kálmán a szívére hallgatott. És hitt neki. Évek múltán is áldotta ezt a döntését.

A falu kincse – III. fejezet

A lány ezentúl egyre többet jár Andrásékhoz. Persze nem feltűnő módon; a "munkáját" is komolyan végzi. Pali bácsiéktól (Minya tata fia feleségével és Lajcsi fiukkal) is gyűjt -- Pali bácsitól főként úgynevezett parasztbölcsességeket. Ez a falusi ember bámulatos módon szűri ki a legelemibb igazságokat, amelyeket a városi ember olyan természetesnek tart, hogy észre sem veszi. S amellett fantasztikus a meglátási képessége: nem "tanult ember", de ért a politikához, a közélethez, a városi, nagyvárosi élethez. Nuska néni tünemény! Szinte ő az, aki összetartja a családot (Ibolya, a lánya, Maroson, a már említett Lajcsi otthon). Zsuzska mama Pali bácsinak nem édesanyja, Tehát Nuska néninek még anyósnak is mostoha, de úgy szereti, mintha a saját anyja lenne. Minya tata meg Pali bácsi együtt külön kuriózum: egyikük öreg,s nem is hiszi, hogy valaha volt fiatal, másik középkorú, s nem is hisz, hogy valaha is lesz olyan idős, mint az apja. Ketten együtt valami megfoghatatlan és leírhatatlan nyugalmat, biztonságot sugároznak.
Ennek az idilli képnek tökéletes ellentéte Icu néni és Zolti bácsi. Szabadszájú, pörös nyelvű, de alapjában véve igazságos emberek. Olyan jó ízes a beszédük. Icu néni sok emberrel volt haragban; elég csúnya szája van; de senkit nem rágalmaz, és komolyan csak akkor mond rosszat valakiről, ha tudja, hogy az amit állít, igaz. Vera épp ezt szereti benne. Néha, ha kicsit ivott, még jobban kinyílik a szája és a szíve. Verának minden figyelnie kell, hogy kellő időben ott legyen egy kazettával és a diktafonnal.
A rokonság körben ezzel nagyjából ki is merült a gyűjtőforrás. A faluvégen lakó Gyurka bácsi, három gyermekével már fiatal ahhoz, hogy nóta-, mesefa legyen. Egyet-kettőt még énekelget, de nem sokat. Anyja, Zsóka néni aszott vénasszony, szóra, hangra se lehet bírni.
Még András szülei, András bácsi és Margit néni azok, akiket, hosszas könyörgések és kérlelések után mégiscsak rá leget venni, hogy daloljanak. Vera, ennek ürügyén, sokat ülhet Andráséknál. Meg aztán ott van Mari is, a két kicsivel, s Zsuzska mamáék nem is csodálkoznak azon, hogy "lányukat" keveset látják otthon. S mivel korán feküsznek le, az sem tűnik fel nekik, hogy Vera egyre későbben jár haza...
Már jóformán nem is Zsuzska mamáéknál lakik, hanem Margit néniéknél, ahol az estéket, tíz, tizenegy után, mikor Mariék már hazamentek, s András bácsiék is behúzódtak a szobájukba, Vera mindig Andrással tölti, tizenkettőig, egyig, kettőig, mikor mennyire éberek. Az is megesik, hogy nyolc-kilenc körül hazamegy, s ha Zsuzska mamáékat még ébren találja, szobájába megy, megvárja, míg az öregek elalszanak, s utána szökik vissza. Ezek a hosszú esték - éjszakák a tiltott szerelem édes forróságában telnek. András egészen megfeledkezet Rozikáról, barátnőjéről, s csak Verának él. Százszor is elismétli, hogy szereti, s gyakran félórákig nem szólnak egymáshoz, csak csókolják egymást.
- Megőrülök érted és miatta, Vera! -- lihegi a fiú két csók között.
Vera nem felel, csak édesen mosolyog, és kibontakozik az ölelésből.
- Mit szólnának vajon, ha tudnák? -- kérdezte.
- Engem kitagadnának.
- Engem is. Bár -- tette hozzá aztán -- Lajcsi is az unokatestvérével jár, nem?
- Az igaz.
- Az én szüleim akkor sem fogadnák el. -- És hanyatt feküdt az ágyon, amelyen ültek.
András mellé feküdt, kezét a hazára fektette.
- Miért nem alszol itt is néha? -- kérdezte később, félreérthetetlen hangon.
- Hjahj!... Nem akarom megbántani Zsuzska mamáékat. Aztán meg... talán még gyanús is lenne, hogy amúgy is annyit vagyok itt, s még itt is aludjak...
- Kár...
- Tudom...
És újból csókolják, ölelik fulladásig egymást, bódultan a tudattól, hogy ez a társadalom konvenciói szerint elítélendő. Aztán fél kettő körül Vera hazamegy. A feje kavarog, a szíve hangosan ver. Nem tudja, de nem is akarja már megállítani ezt az őrült örvényt, ami elkapta. Boldog , de tudja, hogy ennek nem sokára, mikor majd hazamegy néhány nap, esetleg hét múlva vége kell lennie. És úgy döntött, hogy addig, addig csak a szívére hallgat.
Másnap reggel Margit néni, tudtán kívül a fiatalok segítségére jön. Megkéri Zsuzska mamát, hogy engedje egy kicsit át Verát, hogy ne kelljen folyton hazaszaladnia enni, hisz úgyis a gyerekekkel van egész nap. Zsuzska mama beleegyezik. Aznap estére Vera Andrásékhoz költözik. Valami furcsa szorongás vesz erőt rajta, Nem tudja, hogy mit hoz ez az este, éjszaka. Nem Andrástól fél, hanem saját magától, a saját lelkétől. Attól hogy nem fog tudni elszakadni innen. Attól, hogy belehal, ha el kell mennie. Vera okos lány, tudja, hogy egy-egy ilyen kapcsolatnak a rokoni szálak mellett is komoly buktatói vannak: a távolság, a titkolózás. Ő arra vágyik, hogy szereresen, és hogy szeressék. S ezt, tudja, itt és így egészen nem kaphatja meg. Valami különös érzés keríti hatalmába: sírni szeretne fájdalmában, úgy érzi, kiüresedik egészen, ha ez elmúlik, de az is rossz lenne, ha megmaradna...
...
...
Az este hamar eljön. András nem volt otthon, így, mikor fél kilenc fele hazavetődik, meglepetve látja, hogy Vera kis csomagja ott van a szobában. Valami könnyű jóérzés járja át, hogy a "véletlen" ilyen szerencsés. Biztos benne, hogy nem a lány akart átjönni. Forrón öleli magához, mikor kettesben maradnak, a szerelem őrült szavait suttogják egymás fülébe. Az örvény ezen az éjszakán végképp elnyeli őket; s egy gyönyörű, virágos szigeten teszi partra.

Reggel Vera szédülten ébred. A feje zúg, a lelke fáj. András már kiment, segíteni az apjának. Vera egyedül van; fekszik az ágyban. Zakatol valami nagyon a fejében, és nem tud rendet teremteni a gondolatai között. Csak azt érzi, hogy bármennyire boldog, sürgősen, nagyon sürgősen el kell innen mennie. Nem tudja, hogy miért, de ezt érzi. S ezt sem az esze, mint inkább a szíve, a lelke érezte.
- András! -- szólt a fiúnak, mikor bejött. -- Én holnap elmegyek.
András értetlenül nézett rá.
- Muszáj. Érzem...

Még volt három nap a három hétből, mikor Vera eljött a faluból. Utolsó nap végigjárt mindenkit, elbúcsúzott a rokonoktól, ismerősöktől. Azt mondta, hogy szülei hívták haza, hogy együtt utazhassanak el. A buszon ülve óriási ürességet érzett. De tudta, hogy most cselekedett helyesen. Tudta, hogy most sokkal könnyebb volt lelkének elszakadni. Megszenvedte ezt a tizennyolc napot, lelkileg nagyon megszenvedte. De szép emléke maradt mégis róla: volt egyszer egy lány, aki lelki nyugalmát keresni jött falura, és azt féltve futott onnan az elől, aki miatt odament...

A falu kincse – I. fejezet